KÉRDEZZ-FELELEK
KISS NORBERT
HÉTSZERES VILÁGBAJNOK TEKÉZŐVEL
Kevés sportágban akad olyan ember, akinek a neve egyet jelent a sikerrel. A tekében azonban van valaki, aki hét világbajnoki címével, megszámlálhatatlan győzelmével és kitartásával nemcsak bajnok, hanem már-már legenda lett. Ő az, aki 24 év után elhagyta Szegedet, és Zalaegerszegen kezdett idén új fejezetet – a legnagyobb rivális színeiben. Kiss Norbi őszintén mesél a múltról, a döntésekről, a sikerekről és arról, hogy mit jelent számára a teke mint versenysport.
2025.11.30.
A teke egy ritka, különlegesnek számító sportág, de te viszonylag fiatalon megismerkedtél vele. Ráadásul elég kalandos úton. Hogyan?
A történet az iskolai körzethatárokkal kezdődött, 7 éves koromban. Kaposváron pár száz méterre tőlünk volt egy iskola, de mi nem ide, hanem a 2 km-re távolabbi körzetes iskolába tartoztunk. Sok-sok utánajárás és engedély kellett ahhoz, hogy én a közelebbibe járhassak, és feltétel volt a sporttagozatos osztály is. A másik elvárás az volt, hogy az iskolai tesi mellett még egy választott sportágat kellett űznöm. Szerencsére az iskolában több lehetőség volt, kosárlabda, röplabda, foci, de annyira egyiket sem éreztem magaménak. A kosár tetszett a legjobban, viszont pici voltam, nem láttak bennem túl sok fantáziát.
Elkezdtünk külsős sportok után nézelődni, de végül Nagyapám munkahelye kapcsán kerültem a teke közelébe: Ő a kaposvári Közútnál dolgozott, és a vállalatnak már akkor volt egy tekecsapata. Így hát lementünk a tekepályára, hátha ott lenne lehetőség az iskola melletti különsportot igazolni. Viszont az igazolás feltétele volt, hogy valóban megjelenjek az teke edzéseken… Az az igazság, hogy eleinte én abszolút az igazolásért jártam tekézni. Pár alkalom után viszont már felfigyelt rám az edző, és látott bennem lehetőséget. Az edzések továbbra is megmaradtak, majd egyszer csak eljutottunk odáig, hogy mezt kaptam és eljött az első éles meccs!
Ezek szerint volt olyan fordulat, amikor azt érezted, hogy már nem „kényszerből”, a kötelező iskolai igazolásért csinálod? Élvezted a játékot egyáltalán?
Nagyon szerettem tekézni. Sokan a mai napig nem értik, mi olyan élvezetes ebben a monotonnak tűnő sportágban. De aki kipróbálja, gurít, az érzi és megtapasztalja, hogy egyből van egy látványos eredménye annak, amit csinál. Hiszen vagy eldőlnek a bábuk vagy nem, - azonnali sikerélményt ad. Főleg egy gyereknek, aki még épphogy csak elkezdte az általános iskolát. Az a bizonyos pillanat talán akkor volt, amikor az edző a szüleimmel, nagyszüleimmel kint beszélgetett, és én közben teljesen magamra maradtam, mondhatni elmélyültem a gurításban… ami tetszett! Azt vettem észre, hogy eltelt 1 óra, 2 óra, és a végén már izgatottan kérdeztem: “Mikor jövünk legközelebb?” Ezek az alkalmak még nem voltak komoly edzések, az edzőm csak egy-két tanácsot adott: hogy induljak el, hogy lépjek, hogy tartsam a golyót… igazából nem akarta elvenni a kedvemet az egésztől, hanem hagyta, hogy játsszak és szórakozzak.
Már többször említetted a gyerekkori edződet. Ki volt ő?
Magyarországon elég sokan ismerik ebben a sportágban: Schleining “Bandi bácsi” (Schleining Endre, a Közutasok Kaposvári Tekeklub korábbi játékosa, edzője). A kiállásával, megjelenésével és a hangjával tiszteletet parancsoló ember volt, a szakmai munkája pedig elég meghatározó Kaposváron. Minden világbajnokságot látogatott, és onnan A4-es füzettel és jegyzetekkel tért haza. Ezeket a technikai feljegyzéseket egy-egy nyári pihenő után kamatoztatta a csapatunk edzésein. Emlékszem, amikor pl. az egész csapat három lépésről egy nyár alatt át kellett, hogy álljon négy lépésre, mert az előző vb-s tapasztalata az volt, hogy ezek a játékosok sokkal sikeresebbek, sokkal jobb eredményeket érnek el. Számtalan ilyen észrevétele és változtatása volt a csapaton belül, aminek aztán látható eredménye is lett, hiszen NB2, NB1 majd szuperligás, sőt, ott bronzérmes is lett a kaposvári férfi tekecsapat.
Téged hogyan támogatott a kezdetekkor? Az első éles versenyedre emlékszel még?
Az első mérkőzés egy házi bajnokság volt. És hogy izgalmasabb legyen, elég speciális díjazást találtak ki: bizonyos eredmények eléréséért ajándékot lehetett kapni (cipőt, egy újfajta nadrágot vagy pólót). Ez abban az időben nagyon motiváló volt, főleg gyerekként. Emlékszem, amíg vártam, hogy én következzek, figyeltem a többieket, - nyilván én voltam a legkisebb termetű és a legfiatalabb is, - ott álltam ajtóba és feszengve néztem, hogy a nagyobb, erősebb játékos hogyan dobja a golyót, milyen magas eredményei vannak… Akkor Bandi bá’ odajött hozzám, és csak annyit mondott, hogy „ezt a sportágat nem termetre és erőre mérik, hanem hogy ki mennyi bábut gurít le! Szóval nyugodtan menj és játssz, mert jó vagy!”
Ez a feszültség, idegesség elmúlt a későbbi meccseiden?
A Közútnak két csapata volt, NB 1-es és NB 3-as; akkor nyilván még a gyengébbikben, harmadosztályban kaptam lehetőséget. Az edzések után az új versenyhelyzet ezen a szinten pont jó volt arra, hogy beleszokjak a rendszeres megmérettetésekbe. Szerencsére nem dobtak be egyből a „nagy csapat mélyvízébe”. Szóval a kezdeti idegesség elmúlt, és ennek fokozatosságnak köszönhetően, az egyre nagyobb tétű versenyszituációk nem tántorítottak el ettől a versenysporttól.
Viszont az eredményeid miatt elég hamar bekerültél az NB1-es csapat ifijébe, miközben még az NB 3-ban is játszottál…
Szombaton a nagy csapattal utaztam, vasárnap pedig mentem az NB 3-as csapattal. Így a hétvégéken meg is volt a program az iskola mellett. Mondhatjuk, hogy 7 napot foglalkoztam a tekével – persze fejben… Testben, aktívan 4 napot töltöttem tekézéssel: heti 2 edzésünk és 2 mérkőzésünk volt az ország minden pontján. Akkoriban NB 3-ban 100 gurítás volt előírva, míg az NB 1-ben 160, ami fizikálisan és szellemileg is megterhelő volt. De nagyon élveztem ezt az időszakot.
Ha már a mentális és fizikai megterhelést említed! Sokan nem is gondolnák, hogy a teke mennyire technikás sport és közben milyen koncentrációt, erőnlétet kíván. Te változtattál az idők során a dobástechnikádon?
Emlékszem, egyszer anno nagyon nagy változtatást szerettek volna a játékomban elérni, és próbáltam dobásról dobásra azt csinálni, amit az edzők elvárnak… de pár gurítás után látták rajtam, hogy nem megy, akármennyire is megfeszülök. „Mi a baj?” – kérdezték, mire közöltem, hogy én nem ezért járok le tekézni, én ezt nem szeretem. “Miért, mit szeretsz csinálni, miért jársz le?” … és akkor megmutattam az eredeti, nagy lendületű gurításomat. “Rendben, akkor ezt fogjuk tökéletesíteni”- ismerték be, hogy fölösleges más technikát rám erőltetni. Ez akkor óriási segítség volt a tekés pályafutásomban, nem kellett megtanulnom valami egészen más típusú játékot - „csak az eredmény miatt”. Apró változtatások persze mindig voltak. A fejbeni erősítésre, az összpontosítás javítására pedig mindig nagy hangsúlyt fektetett az edzőm. Szerintem ez a támogatás is kellett ahhoz, hogy egy fiatal fejlődhessen a sportágban - márpedig Kaposváron nagyon sok fiatal volt, aki eljutott a válogatottságig is.
És mi a helyzet a különféle tekepályákkal? Minden héten más-más helyszínen játszottatok!
A 90-es években még főleg öntött pályák voltak itthon. Aztán Magyarországra bejöttek a panel pályák, amik teljesen más jellegű játékot igényeltek. Amikor elmentünk ilyen típusú pályára játszani, az edző tudatosan „átállította” a játékosokat… így amikor panel pályára léptünk, nem volt szokatlan, mert pontosan tudtuk, hogy felkészültünk rá, még ha a hazai öntött is volt Kaposváron.
Furcsa hallani, milyen sokat beszélsz Kaposvárról, miközben téged mindenki Szegeddel köt össze. Hogyan kerültél Szegedre?
Kaposvárról indultam szó szerint a 0-ról, és nagyon gyorsan eljutottam odáig, hogy behívót kaptam a magyar tekeválogatottba. Emlékszem, postán jött egy levél, amit nagyon meglepve és izgalommal olvastam, nem is akartam elhinni, hogy A VÁLOGATOTTBA hívnak engem! Aztán megtörtént az első válogatott bemutatkozó mérkőzés 14 évesen. Akkor még messze voltam a 18 éves, serdülő korhatártól, de négy év múlva, 1998-ban ki is jutottam a serdülő világbajnokságra. Ezt még mindig Kaposváron értem el, egy nagyon jól időzített felkészüléssel. Még Kaposváriként az ifi korosztályos válogatottba is bekerültem, így ismét részt vehettem világbajnokságon… És hogy hogy jött szóba Szeged? A bajnokság egyik fordulójában a szegedi szuperligás csapat ellen játszottunk a Kaposvárral, és pont akkor értem el a legnagyobb eredményemet, majdnem 1000 fát. Ott már felfigyelhettek rám, majd egy válogatott meccs után a Szeged vezetői odajöttek hozzám és megkérdezték, volna-e kedvem a csapatukban játszani.
Mi volt az első reakciód?
Akkor, viszonylag fiatalon olyan gondolatok cikáztak a fejemben, hogy „Mi keresnivalóm nekem a bajnok Szeged csapatban?” A kérdés nagyon jólesett, de nem éreztem reálisnak, nem tudtam magamról elhinni, hogy én oda való lennék. Aztán már érződött, hogy teljesen komoly az igazolási szándék: a csapatvezető eljött hozzánk, és egy ebéd közben meg is állapotunk arról, hogy szegedi játékos leszek a következő szezontól.
Ez az igazolás költözéssel is járt? A szüleid mit szóltak?
Eleinte még Kaposváron laktam (ott jártam iskolába, ott edzettem), és csak a meccsekre utaztam Szegedre. Csak később költöztem véglegesen ide. Apu segített minden edzésen: ő a kezdetektől mellettem volt, támogatott, ismerte minden mozdulatomat, hozott-vitt a mérkőzésekre… Bennem pedig nagy volt a bizonyítási vágy a Szegedben, még úgy is, hogy a Kaposvárral eljutottam a válogatottságig serdülő, majd ifjúsági játékosként is. A továbblépéshez és fejlődéshez viszont úgy éreztük, szükség van egy magasabb szintű igazolásra, csapatra.
Milyen tervekkel érkeztél Szegedre?
2001-ben jöttem a szegedi szuperligás csapatba, és az igazolásomnak volt egy „kimondatlan” feltétele: hogy legalább egyszer állhassak világbajnoki dobogó legfelső fokán. Már a Szeged ifi játékosaként sikerült teljesítenem ezt a vágyott célt, mert Kakuk Leventével megszereztük a páros aranyérmet a 2004-es ifjúsági világbajnokságon. Ezután nyilván a felnőtt válogatottság és csapat vb sikereire áhítoztam …és szerencsére jött is a folytatás!
Mesélj a folytatásról, az elképesztő eredményekről!
Nehéz összeszedni, de igyekszem: szegedi játékosként egyéniben többszörös magyar bajnok, a csapattal többszörös magyar bajnok, nemzetközi kupákban, világkupán, bajnokok ligájában 1. helyet szereztünk -nem is egyszer! Szegedi játékosként a válogatottal mind egyéniben, mind a felnőtt csapattal 6-szor sikerült felállnom a világbajnoki dobogó legtetejére. Ez azért keveseknek adatott meg a tekesportban.
A vezetés és a teljes csapat személete az volt, hogy mindig, még többet… minél több versenyre, pályára eljutni, ezáltal sok-sok tapasztalatot szerezni. Hogy ismerjék meg a szegedi játékosok a többi válogatott versenyzőt, ne féljenek a nemzetközi mezőnytől sem. Így vágtunk neki minden egyes külföldi szereplésnek és bajnoki szezonnak. Szerintem ezt a csapatvezetés nagyon jó stratégiával vitte, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Szegedi TE egy világszínvonalon elismert és külföldi játékosok által áhított csapat lett, ahova mindenki igazolni szeretett volna.
Ebben a „sikercsapatban” ki volt a te személyes edződ?
Amikor Szegedre érkeztem, az edző-kérdés nagyon meglepett, mert mindjárt három is jött velem szembe (míg Kaposváron csak egy edző volt)! Az akkori hat sávos Postás pályán mondjuk ez kicsit adott volt, hiszen egy mérkőzésen egyszerre három hazai játékos dobott. Így egyetlen versenyző sem maradt segítő nélkül, és ez nagyon meglátszott a csapat munkáján. Mármint, hogy nem egy oda-vissza szaladgáló edző vagy játékos van mögöttünk, hanem az az ember, akivel edzéseken is együtt dolgozunk, aki minden egyes mozdulatunkkal tisztában van, ismeri a magánéletünket, hogy mikor mennyire vagyunk terhelhetők - akkoriban Kaszás Zoltán, Kendrella István és Karsai Ferenc volt a három edzőnk. Úgy gondolom, ez is nagy szerepet játszott abban, hogy a Szeged ilyen gyorsan tudta elérni ezt a látványos fejlődést. De például az is a csapat sikerességét erősítette, hogy amíg itthon nem volt lehetőségünk, csak öntött pályán játszani, nagyon sokat jártunk edzeni panel pályára az akkori nemzetközi mérkőzéseink előtt. A Szegedhez legközelebbi panel pálya viszont Magyarkanizsán volt, Szerbiában, az utazgatás így elég megterhelő volt hetente. Amikor Szegednek is saját panel pályája lett a Kisstadionban, az egyúttal azt is jelentette, hogy sok tekecsapatot időben megelőzve tudtunk szintet lépni és előnyt szerezni.
Fotó: MOB archívum
Milyen érzés volt a szegedi közönség előtt játszani?
Fantasztikus! A szegedi tekecsapatnak egyre nagyobb szurkolótábora lett, ahogy kezdte elérni a komolyabb eredményeket a magyar bajnokságon és nemzetköziben. Ha visszaemlékszem pár rangadóra vagy nemzetközi mérkőzésre, olyan tömött nézőtér volt, hogy még a lépcsőkön sem lehetett helyett találni. Nem is volt kérdés, hogy ez a közönség mennyire „együtt lélegzik” a Szeged csapatával. Kialakult, hogy az állandó szurkolók már a nemzetközi mérkőzésekre, külföldre is szervezett túrákban jöttek, folyamatosan kísértek, buzdítottak bennünket… Aztán időközben valami megváltozott, egyre kevésbé lettek látogatottak a mérkőzések. Ez talán részben az online közvetítéseknek köszönhető, és a sportág sajátossága is: kívülről annyira nem látványos és pörgős, mint mondjuk egy kézilabda mérkőzés.
Ezt leszámítva, hogy érezted magad a csapatban ennyi éven át? Végül is 2001 óta, mondhatjuk, hogy negyed évszázadon keresztül itt tekéztél Szegeden…
Igen, ez a 24 év rengeteg idő. Majdnem akkor érkeztem, amikor a Szegedi TE elkezdte a felfelé ívelő pályáját… és ez nagyon sok motivációt, lelkesedést adott nekem. A 2000-es években volt olyan, amikor szinte a teljes magyar válogatott a szegedi csapatban játszott! Ez nagy dolog. Igazából mindig magaménak éreztem a csapatot, vagyis jó helyen voltam. Nem éreztem soha, hogy kényszer lenne rajtam, egyszerűen csak szerettem a csapattársakkal meccsekre járni és játszani.
Mondhatjuk, hogy a Szegeddel szinte mindent megnyertünk és ez is közrejátszhatott abban, hogy ez a folyamatos fejlődés megtört, játékosok jöttek, játékosok mentek, a mérkőzések színvonala már nem feltétlenül ütötte meg a korábbi mércét. Évről évre picit mindig észrevétlenül, de az elkényelmesedést vettem észre... és ebbe a kényelembe nyilván beleül az ember, mert tudja, hogy hétről hétre ebben a mezőnyben fog játszani és szerepelni.
Aztán egyszer csak jön a meglepetés, amikor a nemzetközi rangadón oda kell állni a pályára, és csak nézel ki a fejedből, hogy a világ (a tekesport) mennyire elment melletted. Pedig visszagondolva a korábbi évekre, igazából nem a világ ment el, mert mi ezt a színvonalat tudtuk régen… hanem egy picit mi is belefáradva, a hazai színvonalnak még megfelelve hoztuk a relatíve jó eredményeket, de nem kiemelkedőket. Nehéz úgy fenntartani egy nemzetközi színvonalat, ha az az egész évben játszott mérkőzések számának csak töredéke.
Azért láttál esélyt arra, hogy újra a régi világverő csapat legyetek?
A Szeged vezetője és az akkori magyar szövetségi kapitány Karsai Ferenc volt. Az ő elmélete a fiatalítás mind a Szegedi TE-ben, mind válogatott szinten, és szerintem ebben látta, látja a kulcsát a sikerességnek, eredményes fennmaradásnak. Szeged anno “megelőzte a korát”, és szinte elsőként lépte meg, hogy a válogatott játékosokat egy klubcsapatba koncentrálta. Ebben a játékosok összeszokásának is komoly szerepe volt. De visszatérve a kérdésre, nem hiszem, hogy újra megtörténhet, mert a fiatalítás, az utánpótlás ebben a sportágban nagyon nehézkes. Jelenleg nem nagyon vannak olyan fiatalok, akiket be lehetne vonni, akik újabb lendületet adnának a tekesportnak, a csapatnak... akik a mostani emelt szintű eredményekbe nőnek már bele, és ez lenne nekik kvázi az alap! De ez hátha idővel változni fog. Szóval nem azt mondom, hogy lehetetlen, csak azt, hogy nehéz. Régen tömegével játszottak fiatalok, és a tehetségesebbek be tudtak épülni egy-egy csapatba. Manapság csak pár fiatal kerül kapcsolatba a tekével, őket azonnal megragadva, kiemelve lehetne fiatal erőként behozni a csapatok életébe.
Téged viszont már nagyon fiatalon megszerzett a Szeged, ha fogalmazhatunk így, de 24 év alatt sosem váltottál. Nem kerestek meg más, pl. külföldi csapattól?
Ahogy a csapattal elértük az országos sikereket és szerepeltünk a nemzetközi mezőnyben, mindig akadtak érdeklődők. Hol komolyabbak, hol komolytalanok, hol nagyobb összeggel, hol egy másik élet lehetőségével. De a nagy lépés valahogy mindig elmaradt a részemről, mindenkinek nemet mondtam. Épp ezért a megkeresések is alábbhagytak. Viszont a külső visszajelzések mégis csak fontosak voltak, bogarat ültettek a fejembe, amikor például elmentünk egy mérkőzésre: “Akkor várjuk a 700 fát”, „Norbikám, lássuk a nagy eredményt!” Viszont én abszolút nem ebben, mármint az eredményekért éltem…nem éreztem magamban azt, amit például egy Zavarkó Vili tud, hogy meccsről meccsre él, és minden meccs élet-halál kérdése, muszáj 700 fölé menni. Belőlem ez teljesen hiányzott. Szóval ezek szóbeli utalgatások országszerte ráébresztettek valamire: “Hova tűnt a régi Kiss Norbi és vajon képes lehetek-e még a megújulásra?” Hogy itt valaminek történnie kell végre, ami kimozdít a komfortzónából és újra keményebb hozzáállásra késztet.
És történt is, méghozzá elég nagy ugrás. Ráadásul a nagy rivális, Zalaegerszeg csapatába! Hogyan tudtak mégis elcsábítani?
A miértekről és a folytatásról az interjú következőben részében olvashattok!
Tartsatok velünk és kövessétek addig is Facebook oldalunkat!
Fotó: MOB
GLB TekePont elérhetőség
Megjött a kedved a tekézéshez? Gyere és játssz a megújult tekepályánkon! Csak sportcipőre és előzetes pályafoglalásra lesz szükség!
SZEGED, FELSŐ-TISZA-PART 10.
GLB Sportegyesület | 6725 Szeged, Tompai kapu út 4. | Adatvédelmi tájékoztató | Adószám: 19367983-1-06 | © Minden jog fenntartva 2024 | Webdesign: Sirius Media Group